Tulajdonképpen valahol ott kell kezdenem, amikor a főnök itt volt legutóbb Magyarországon. Azt mondta nekem, hogy igazán megpróbálhatnám a kitamotói pályázatot, és igazából ezzel ültette el a fülembe azt a bizonyos bogarat. Nyilván ügyes ember, mert jó mélyre tette és engem a gondolat nem hagyott nyugodni. Végiggondoltam mindent amennyire tőlem tellett és elhatároztam, hogy megpróbálom. Miheztartás végett ez nem volt kis vállalkozás részemről, mert eléggé elfoglalt voltam tavasszal a munkám miatt, és a tábor viszont csak úgy lehetett sikeres, ha legalább az utolsó hónapokban megpróbálok sok edzésre elmenni. Mindezekért egyébként erős köszönetet szeretnék mondani Lóri szannak, aki sok plusz edzéslehetőséget adott nekem a hétvégeken.

Szóval készültem, fogyasztottam és futottam, szedtem fel az információkat, intéztem a papírügyeket és hajtottam ahogy lehetett. Tulajdonképpen megváltásnak éreztem amikor végre eljött az indulás napja, nem a fizikai felkészülés volt a sok, mert azt a végén megint kezdtem élvezni, hanem sokkal inkább a különféle kísérő dolgok sokasága… Ha valaki ki akar menni Japánba, akkor mindenképpen kérje ki egy már ott járt ember tanácsait. Fontos nagyon, hogy mit visz az ember. Max. 20 kiló a megengedett csomag a turista osztályon, ez pont a bogutáskám volt a sinaikkal együtt! Ebben vittem a nélkülözhetetlen ajándék pálinkákat és szalámikat, és a két garnitúra gít és hakamát is. Az összes többi cuccot pl.: a ruháimat, mind a kézitáskában kellett vinnem, minden egyéb aprósággal! Szóval csomagolni tudni kell!

Utálom a repülőt. Nem tudtam igazán megbarátkozni vele. Nem azért mert be voltam carva, hanem inkább azért mert egész egyszerűen sok volt. A 190 egynéhány centimet és a 120 kilómat bepréselni egy repülő ülésbe, és úgy maradni egy fél napon keresztül, (a München Tokió útvonal több mint 12 órás!) ez sok volt. Viszont csináltam néhány egészen jó képet:

Budapest felülről

Az első kép Japánról

Az első japán képen jól megfigyelhető, hogy a városok teljesen összeérnek egymással, zöld terület alig van a síkságokon. Lényegében nem lehet tudni, hogy melyik városban vagy éppen, mert táblákat sem látsz a városok között. (Vagy csak nem tudtam elolvasni… J)

Kora délután indultam Magyarországról, és másnap reggel voltam ott, helyi idő szerint. Amikor leszálltam a Narita reptéren, akkor ért az első igazi trauma Japánban. Piszok meleg van!!! De nem csak az a szokványos magyar meleg (száraz levegő és forróság), hanem valami egész brutális japán meleg (nagyon meleg, nagyon pára). Lényegében folyamatosan izzad az ember, teljesen mindegy, hogy árnyékba vagy – vagy kint a napon. Izzadsz és ehhez hozzá kell szoknod, különben kampec: inni, inni, inni, ez az arany szabály. A Tibor mondta, hogy egy „kissé” meleg van odakint és ez a legnagyobb ellenség, de ezt én nem vettem igazán komolyan. Azt hittem, hogy gond nélkül túl lehet azért vészelni, hát túl igen, csak edzeni ne kellene közben, de erről majd később. A főnök várt a reptéren, és az üdvözlés után egyből indultunk Numazuba. Elaludtam az út nagy részét, merthát akkor nekem éjszaka vagy hajnal lehetett. Az időeltolódás igen kínosan érintett úgyszintén, amikor ott délelőtt volt, itthon akkor volt hajnal körül, 7 óra a különbség. Sebaj, megérkeztünk Numazuba és rögtön beültünk egy étteremben, ahol természetesen (mint mindenütt) légkondicionált volt minden helyiség. Úgy emléxem, hogy rögtön rákot ettem, meg Sapporo sört ittam hozzá. A legjobb sörük egyébként szerintem a Kirin original(a sárkányos sört kell keresni!). Nagyon sokféle sört gyártanak egy típusból, itt a Dréherből talán van pils, lager meg barna típus, ott szerintem Kirinből volt vagy 8-10 féle a boltokban. A kaja nagyon finom volt, örökre megszerettem a tengeri herkentyűket, nyers halat enni valami egészen fenomenális dolog szerintem. Ráadásul mindent annyira guszta módon szolgálnak fel, hogy az embernek már attól csorog a nyála. Az ebéd után elmentünk egy helyi iskolás kendó verseny végére ahol láthattam, hogy mekkora esemény egy ilyen. Nagyon sokan voltak, ez volt a 2004-es megyei iskolás bajnokság. A verseny után a főnök adott néhány szabad órát egy fürdésre és rövid alvásra. Bérelt nekem egy csöpp lakást bent a belvárosban, és ezt nem győzöm majd neki megköszönni. Este sörgeikót és welcome partyt tartottunk, ismét a nyers halak voltak terítéken sörrel, és különféle japán alkoholos nedűkkel. Úgy mentem ki, hogy mindent kipróbálok amivel megkínálnak, nem válogatok.

Másnap elmentem sétálni, mert nagyon szerettem volna látni az óceánt! Hát ez egy olyan élmény, amit nagyon sokáig nem fogok elfeledni. A Csendes Óceán gyönyörű, nem mintha az Atlanti csúnya lenne, de azt még nem láttam. Később fürödtem is az óceánban, a partja itt végig kavicsos, a vize állati sós, és nagyon erősek a hullámok, akkorát lökött rajtam, hogy folyamatosan kellett kapaszkodnom a nadrágomba.

Volt rögtön még egy másik nagyon érdekes dolog, ez pedig hogy valami bogár állandóan ciripelt. De nem olyan kis anyámasszony ciripelés volt ez, mint itthon, hanem olyan hangos, hogy este komoly alvási gondokat okozott a csukott ablakok mellett is. Nagyon hangos volt, ráadásul ezt egyszerre - nagyon pofátlan módon - sok ilyen repülő bogár csinálta. Becarás volt! Ami viszont igazán meglepett még, az ezeknek a bogaraknak a mérete volt! Az alábbi kép élethű méreteket mutat! Kérdeztem a főnököt, hogy nem véletlenül magyar férfiakat esznek ezek a brutális méretű állatok reggelire, de megnyugtatott, hogy alig halnak meg a csípésüktől emberek Japánban, talán a dohányzás után a második leggyakoribb halálesetet okozzák csak. J

Következő nap mentünk el az egyik legszebb helyre amit láttam odakint. Felmentünk egy kicsit a hegyek közé, egy tóhoz. Mellesleg Numazu a tengerparton fexik, csak ezt eddig nem mondtam, bár éppen ki is találhattátok volna. Egyébként az egész tengerpart egy nagy város, teljesen összenőttek, szántóföldek, nincsenek, csak utcák és házak. Ez az utca még Numazu, ez meg már Misima.

A tó felett a hegyekben volt egy gejzír. Itt több helyütt a földből 1050 méter magasan forró víz tört elő. Ráadásul ennek a víznek nagyon nagy kén tartalma volt, ezért egész egyszerűen büdös volt, de nem csak olyan gyengén, hanem nagyon.

Itt megint láttam egy nagyon érdekes dolgot. A Japánok ebben a forró vízben tojásokat főznek meg, ettől a tojásnak fekete lesz a héja, és utána arany árban eladják. A fekete héjtól nyilván valami különleges erőt tulajdonítanak neki.

A tojásokat drótkötélpályán juttatják fel a magasba. Először azt hittem rosszul látok, vagy a főnök hülyéskedik. Érdekes emberek ezek a Japánok, bár mi meg talán épp nekik vagyunk egy kicsit furcsák a pattogó csikós ostorunkkal.

Viszont hogy valami közös van bennünk, erre csak egy példa. A japán nyelvben az „ikki” (azt hiszem így írják) szót mondják akkor, ha italozás közben felkiáltanak, ilyenkor mindenki felemeli a poharát, és egy jó nagyot húz belőle. Ez szinte megegyezik a magyar nyelvben használatos „idd ki!” felszólítással. Ez nyilván lehet véletlen is, vagy esetleg annak a bizonyítéka, hogy közös gyökereink is vannak. Nem tudom, mindenesetre különleges emberek, nagyon barátságosak, és sokat mosolyognak.

Folyt. köv.

Szeged, 2004. szeptember 6.

Tomi