Virágok.

Általában jellemző most a Japán városokra, hogy nem nagyon lehet bennük olyan régi típusú épületet látni, mint amilyenek a filmekben vannak (kifelé és felfelé hajló íves tetők, a sarkokon kereszteződő fa gerendák, stb.). Most tulajdonképpen a sok város mind – mind egy kis Tokió akar lenni, mindegyik arra akar hasonlítani. Nem különösebben szép, modern, magas házak, nagyon – nagyon közel egymáshoz. Ennek több oka van: mivel a régi épületek fából készültek és a városok már akkorában is sűrűn építettek voltak, ezért egy – egy tűzvész, lényegében egy egész várost elpusztított. Továbbá mivel az ország egy geológiai törésvonal fölött fekszik, ezért a földrengések is gyakran rombolták le a városokat. A házakat ezért néhány évtized után újra kellett építeni mindig. A régi építési technikákkal a kőházak még valószínűleg nem voltak biztonságosak a természeti katasztrófáknál, ráadásul a Japán emberek nagyon szeretik a természetet, így a fa egy teljesen természetes választás volt az építőanyagoknál. Viszont nem volt nagyon időtálló a fentebb említettek miatt, tehát maradt az újraépítés, de így szép lassan a régi motívumok és építészeti stílusok eltűntek, és maradt a modernség, a funkcionalitás.

A főnök azt mondta, hogy azért vannak még régi építésű nagyon szép városok is (pl.: Kiotó), ahol az ódon fa épületekre nagyon vigyáztak az évszázadok során, ha valami megrepedt, vagy megsérült, azt azonnal cserélték. Az alábbi képen egy igazi, a régi stílusokat idéző, főleg fából készült házat lehet látni, egy hotel épületét, lefelé a „büdös” hegyről.

A hotel nagyon szép volt kívülről.

Mielőtt visszamentünk volna Numazuba, még megálltunk a tónál, hogy megnézzünk egy sintó templomot. Ez volt az egyik legszebb szentély amit láttam odakint. Igazából az volt a döbbenetesen szép benne, hogy annyira beleépült a környezetébe, mintha eredendően is oda rendeltetett volna. Az első képen jól látszik az, hogy a kapu mögötti lépcsősor két oldalán több száz (!) éves nyílegyenes fák törnek az ég felé. A törzsük olyan vastag és impozáns, hogy csak többen tudnánk körbeérni. Az volt a gondolatom miközben lépkedtem fölfelé a templom épületeihez, hogy ezek a fák biztosan az égig érnek.

Az égigérő fák..

A lépcsősor mellett kétoldalt a fák között további kisebb szentélyek találhatók. A főnököt mondta, hogy ezek a fák direkt lettek ideválasztva és így elültetve. Igazából számomra alig felfogható, hogy emberek sok – sok évvel ezelőtt végiggondolták azt, hogy egy látogatónak több évtized múltán milyen nagy élményt fognak ezzel okozni. Pedig feltehetőleg megtették. Végig katartikus érzésem volt a csodálatos látványtól. Felérve pedig egy gyönyörű, ma is működő templomot találtam.

A piros kapus sintó templom.

A nagyobb templomok Japánban több épületből állnak, gyakran több udvar is van melyeket ahogy megy beljebb az ember, egyre díszesebb kapuk és kerítések választanak el egymástól. A templom bejáratok előtt általában kétoldalt oroszlán szobrok is állnak. Volt ahol kutya szerű állatok voltak kifaragva, de ami igazából érdekes bennük, és ez a fenti képen is látszik, hogy az egyik szája mindig csukva volt, a másik pedig mindig nyitott szájjal vicsorog. Hogy ez miért van azt nem tudom, nyilván van valami vallási jelentősége neki, de kivétel nélkül mindegyik templomnál ez volt. Egyébként ilyen piros sintó kaput nem láttam többet, az összes többi kőből vagy fából volt kifaragva.

Fa táblácskák.

Szakés hordók.

A templomokban szokás mindenféle apró ajándékokat is árulni. Nyilván a templom a bevételei egy részét ebből szerzi. Így például van valami jövendő-, vagy szerencsemondó papír is, amit meg tudsz venni a bódéban. Gondolkodtam rajta mint a kisgyerek, hogy én is veszek egyet, de aztán gyorsan letettem róla a japán írásra gondolva. Valami ilyesmi ajándékok lehetnek talán azok a kis fa táblácskák is, amik a felső képen láthatóak. Az alsó képen pedig legnagyobb döbbenetemre szakés hordók sorakoznak. A templom szaké készletét tárolják ezekben. Nem semmi, nyilván ott sem vetik meg a misebort, na de ennyit…J

Kalózhajó.

A lépcsősor alján, a tónál lévő kapu.

A templomhoz felfelé vezető lépcsősoron visszalépkedve leértünk a tópartra ahol ismételten egy különleges dolgot láttam. Ugyanis a tavon egy igazi kalózhajó vonult keresztül. Sajnos mire elővettem a fényképezőmet addigra már eltávolodott, de azért még a képen jól látható. Hiába no, a túrizmus egy komoly bevételi forrás még japánban is. Még egy utolsó képet készítettem a lenti kapuról, ismét megcsodálva annak szimmetriáját, méreteit és színét, és elgondolkodtam azon, hogy milyen harmóniában élhettek és élhetnek most is itt az emberek. Lejönnek a tópartra a kapuhoz, nézik a vizet, a növényeket, az állatokat és a gondolataikba merülnek.

Az óceán, a strandról.

Mr. Fuji.

Mire visszaértünk Numazuba, addigra kezdett besötétedni. Annyi időnk még volt, hogy lementünk az óceán partjára, hogy megcsodáljuk azt ismét. Szerencsémre ekkor megmutatta magát Japán szent hegye, a Fuji is. A főnök azt mondta, hogy különösen szerencsés embernek tarthatom magam, mert nyáron így láttam a Fujit. Olyasmit mondott, hogy ez rettentően ritka, mert a nagy pára miatt általában felhőbe burkolózik a hegy, és csak néha engedi, hogy földi halandó meglássa a cakkozott csúcsát. Érdekes, de ekkor felötlött bennem, hogy a Fujit mindig téli képeken lehet látni, amikor hó borítja a tetejét. Nyilván azért van ez, mert a hidegben nem párás a levegő annyira és ilyenkor tudja megmutatni magát a hegy valójában…

Az óceán partján a Fujit nézegetve sokáig elmerengtem volna, de sajnos erre kevés idő jutott, hisz nem ezért mentem Japánba. Már forrt ekkor nagyon a vérem, kardot akartam a kezembe, hogy végre meg tudjam mutatni a numazui kendósoknak.

Így hát ismét beültünk az autóba és elindultunk az első edzésre…

Folyt. köv.

Szeged, 2004. szeptember 22.

Tomi