Szóval a megérkezésem utáni 3. napon elkezdődött a lényeg, az amiért valójában kimentem. Elmentem az első edzésre…

Röviden szólva az első edzésről: katasztrófális volt, mégis utólag visszagondolva rendszeresen katartikus érzés kerít hatalmába. Ha akkor ott még 10 percet tart a geiko akkor nekem kampec...

Kicsit bővebben: Igazából nem készültem fel a melegre, ennyire azért én ezt nem kalkuláltam. Ott is hibáztam, hogy nem ittam elég folyadékot, Japánban az európai embernek folyamatosan innia kell. A klíma forró és párás, állandóan izzadsz, ezért töltened kell magadba a folyadékot folyamatosan. Érdekes, hogy nagyon sok utcasarkon van üdítőital automata, ahonnan hideg üdítőt tudsz venni. Japánban nem isszák a szénsavas ásványvizeket, ha ásványvízre vágysz, akkor az szénsavmentes. Az automatákban általában lehetett kapni 5-10 fajta teát, szénsavmentes ásványvizet, illetve néhány szénsavas üdítőt (a Coca Colának nem pont olyan az íze mint itthon), vagy izotóniás italt, kisebb – nagyobb méretekben. Némelyik automatából hideg kávé nyerhető (tapasztalatom szerint a legjobb a Boss márkájú kávé, tejjel és cukorral :-)).

Szóval az első edzésre még úgy mentem, hogy nem készültem fel a hőmérsékletre és a folyadékvesztésre eléggé. A teremben kegyetlen meleg volt. A mozgásom pár perc után szétesett, a meleg kiszívott belőlem minden energiát, az egy órás geiko végén tisztán emléxem, hogy meg is szédültem egy kicsit. A főnök nagyon rendes volt, végig éreztem hogy figyel rám, és ez nagyon fontos volt, tudtam ha gáz van, akkor is lesz aki segít. Nem tudom más mennyire szokott ideges lenni ha japán mesterrel kell vívnia, de bennem azért bennem van ilyenkor a félsz. Most sem volt ez másképpen, azzal a különbséggel, hogy odakinn csak (!!!) japán mester van. Ebből kifolyólag tengi – lengi nincs nagyon, hajtani, küzdeni kell az utolsó izzadtság cseppig. Az edzések általában egy órásak, és tulajdonképpen csak vívás van végig. A dolog úgy történik, hogy szabad jigeiko van, ami azt jelenti, hogy a 6 dan és e fölötti mesterek kiállnak motodachinak, a többiek pedig besorakoznak eléjük. Sok pihenőidő nincs, mert sok a motodachi, és az európai embert talán egy kicsit különlegesnek tartják, ezért elhívják néha oldalról is egy kis geikóra. Az első edzésen összesen 4-szer kerültem sorra, egy – egy küzdelem általában 10 perc körül van, utána ha a motodachi úgy látja a helyzetet, akkor egy kis kakarigeikoval még megörvendeztethet. Ez utóbbit egyébként kevés alkalommal kellett csinálnom, mondom nagyon figyeltek rám! Továbbá az edzéseknek olyan a hangulata is, hogy nem egymás meggyilkolása a cél - és talán ez a legfontosabb dolog - sokkal inkább egy jó közös vívás végigküzdése. A motodachi azért vív veled, hogy a te vívótudományodból szerezzen olyan további tapasztalatokat, amik aztán őt is továbbviszik a saját magának kigondolt úton. Tehát tulajdonképpen úgy tanít téged, hogy közben ő is tanul. Így utólag belegondolva ezekbe az edzésekbe, újra bizseregnek a karjaim, mennék már és csinálnám megint. Hát ilyen volt egy edzésem Numazuban. Még egy dolgot szeretnék elmesélni azzal kapcsolatban, hogy Numazuban mennyire figyeltek rám, és milyen barátilag fogadtak. Az első edzésen mint írtam nagyon kibuktam, de valahol a vége előtt negyed órával odajött hozzám az egyik mester és szólt hogy vegyem le a fejemről a ment, utána pedig megkínált jéghideg zöld teával. Ittam néhány kortyot, majd öltözés vissza és folytass tovább, ezt a gesztust azóta sem tudom elfeledni. Hát ilyen vendégszerető és barátságos emberek a Japánok… Minden tiszteletem az övék, le a kalappal előttük!

Edzés után rohanás volt kifelé, folyadékot nem vittem magammal, így otthonig ki kellett bírnom. Ráadásul edzések után nem szoktak tusolni, hanem mindenki öltözik és rohan haza, vagy kocsmázni… Én úgy számoltam, hogy körülbelül 3 – 4 liter vizet vagy sört :-) kellett gyorsan meginnom edzés után közvetlen, egy óra alatt ennyit izzadtam ki magamból. Azt hiszem ez nagyon sok.

Egy különleges gyakorlat, a szivacs kocka arra szolgál, hogy lehessen figyelni az induló lábat.

Másnap egy gimnáziumban voltunk délután. Japánban az iskolákban nagyon sok helyen oktatnak kendót, tartanak edzéseket. Ez szerintem nagyon jó dolog. Az ilyen edzések mások is mint amit esténként tapasztalhatsz, sok gyakorlás van a vívások előtt. Az edzésen ahol voltunk a gyerekek tisztára meg voltak lepődve, mert ekkora embert mint én szerintem még életükben nem láttak. Életemben először hoztak nekem teát az edzés végén (pedig ezt nem igénylem :-)). Nyilván azt hitték hogy valami nagyon nagy „májszter” lehetek, ha már ekkorára megnőttem. Én meg örültem, hogy a tegnapi edzésen szétzilált soraimat és önérzetemet némileg helyre állíthatom. Egyébként a gyerekek keze olyan mint a villám, szédület gyorsak. Este még egy edzés volt egy másik dojoban, ismét a felnőttek között.

Az egészen szuper, hogy egy akkora városban mint Numazu (kb. akkora mint Szeged) milyen sok helyen tartanak edzést. Kendó klub csak egy van, a városi egyesület, és oda kell befizetni a tagdíjat is évente egy összegben, de edzésre a városban oda jársz ahova akarsz. Minden nap van vívási lehetőséged, még hétvégén is. De ha iskolákba is be tudsz menni akkor hetente több mint 10 alkalommal gyakorolhatsz. Ez így azért nem semmi… Az esti edzéseken nagyon gyakran találkoztam ugyanazokkal az emberekkel, aki vizsgára készül az több helyre is megy hetente. Volt olyan edzés, ahol egészen idős, 70 év fölötti mesterrel is találkoztam. Komolyan mondom hihetetlen volt, nem értettem egész addig amíg nem láttam páncélban magammal szemben, hogy igazából miért meri még mindig kezébe venni a kardot. De aztán olyan tűz égett bennük vívás közben, hogy bár a gyorsaság és a tempó kicsit már megkopott, de a szellem még mindig ép és tökéletes. Hát ez a kendó, ezért érdemes csinálni egész életedben, küzdeni és hajtani, hogy amikor megöregszel, akkor ezek a dolgok szinte már maguktól, különösebb megterhelés nélkül jöjjenek elő belőled. Ettől is szép ez az egész, és kicsit még mindig felfoghatatlan számomra.

Az edzés utáni gyors folyadékbevitel nagyon fontos!

A főnök nagyon jól tartott engem, szinte minden este volt valami buli valamelyik sörözőben, vagy étteremben. A Japánok egész mókás emberek, a sörözőben végig röhögtünk és beszélgettünk. Elnézést a megszólásért de az angolt szavakat nagyon furcsán ejtik, amennyire én meg tudtam ítélni, de ez nem probléma. A lényeges dolgokat így is meg tudtuk egymással értetni. Ahogy mondani szokás a kendó és a sör nemzetközi… :-)

Az első edzés nehézségei után, át tudtam vészelni a következő hármat is, és amikor már azt hittem, hogy most már minden rendben van, akkor jött az ötödik edzésem. Igazából az volt benne a szörnyen nehéz, hogy itt volt alkalmam először vívni a Numazui kendó bajnokkal, aki egy „gyengusz” 7 danos. A most következő képen ő van rajta. Sajnos a kép nagyon homályos a kevés fény meg a bénázásom miatt, de az tisztán látszik, hogy az alkarja valami döbbenetes. Érdemes megnézni… Specialitása a szuriage kote technika, amit valami elképesztő sebességgel tud csinálni. Kézvágást nem érdemes nála próbálni, ha valaha még találkoztok vele.

A Numazui bajnok!

Szóval már  épp kezdtem azt hinni, hogy lassan minden rendben, amikor jött a bajnok, és átgázolt rajtam. Illetve a rettenetes nagy gáz az volt, hogy még csak gázolnia se kellett, merthogy nem voltam kicsit sem pariban vele. Azért a mesterek többségénél az embernek van legalább egy olyasmi érzése, hogy ez vagy az a vágás azért közel volt, vagy majdnem megvolt. Nos ő nekem még csak ilyen sanszot sem adott. A kb. 10 perc vívás (bár ennek a részemről nem nagyon lehet nevezni) végén amikor már kezdtem lassulni valami oknál fogva, közölte velem, hogy: kakarigeiko. Miközben nyomtam a vágásokat sorban, előbb próbáltam a kiabálással erőt gyűjteni, majd az utána lévő stációban leginkább valamennyivel több levegőt venni, később már a karomat emelni, és lépni sem tudtam jóformán. Viszont nagy barátom lesz ez a mester ez egészen világos, mert amikor már nem bírtam megfordulni a kakarigeikoban, hanem csak ő lökdösött tovább, akkor lazán azt mondta, hogy: kirikaeshi. Na itt volt a második mélypont a japán tartózkodásom alatt. A kezemet nem nagyon tudtam felemelni, levegő nem volt, lépni nem tudtam, ehhez képest minden vágás előtt kétszer próbáltam oxigénhez jutni… :-) Ráadásul a barátom úgy gondolta, ha már ott vagyok Japánban, és találkoztam vele, akkor csináljam ezt is normálisan, úgyhogy a terem hosszában csináltatta velem, kicsiket lépve… :-) Aki valamennyire szakmabéli, az tudja, hogy ez mit jelent. Maga a nagy halál! De mint az életben olyan sok mindent, ezt is túl lehetett élni, nekem is sikerült, egyszer mégiscsak vége lett. Homályosan emléxem, hogy a végén még tán a sóment megismételtette velem párszor, mert valami nem tetszett neki, de ez már csak hab volt a tortán, amit megnyertem. Edzés után viszont hatalmas sörözés és evészet. Itt készítettem a következő képet és hát a Hatvani Lóri után szabadon, legyen a címe:

Mint két tojás!

Másnap, és az elkövetkező napok alatt délelőttönként megint kirándultam, este pedig edzés következett.

A kirándulások alatt sok mindent felfedeztem. Például azt, hogy a helyi folyóban pisztrángok úszkálnak, ami azért nem sámli.

Pisztráng a vízben!

Ezen a főnök is meglepődött, mert ő nem tudta, hogy az itteni folyóban ekkora halak is vannak. A séták alatt ismét templomokat és házakat néztem meg jobbára, illetve lementem az óceán partjára is.

Egy szép buddhista templom Numazuban, a hegy lábánál.

Lefényképeztem a korábban már megemlített oroszlánokat is, akik közül az egyiknek csukva van a szája, a másiknak nem.

Az egyik vadállat, csukott szájjal.

A nyitott szájú, vicsorgó

Mai mondandóm végén még két dolgot szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy a japán kertművészetbe való bepillantás, szintén a feledhetetlen események közé tartozik nálam. Az alábbi képen egy törpe fát lehet látni, ilyeneket tömegével lehetett találni a templomkertekben.

Bonsai!

Buddhista temető!

A másik érdekességet a japán temetők jelentették. A kép jobb oldalán is jól látszik, hogy a sírok nagyon egymás mellett vannak, itt a temetkezésre is olyan megoldást választottak, amihez kevés hely kell.  A bal oldalon lévő pisztolygolyó alakú kőtömbök szerepét sajnos nem tudom, talán ha legközelebb kijutok Japánba, akkor megkérdezem valakitől…

Szeged, 2004. október 4.

Tomi