A mai történet talán rövidebb lesz mint az eddigiek. Leginkább azért, mert a Numazuban eltöltött 10 napom fennmaradó része az edzésekkel, az edzések kipihenésével, és a város megismerésével telt el. Igazából két sétám képeit gyűjtöttem most egy csokorba.

Azt már korábban is említettem, hogy az óceánpart szinte egy metropolisz végig, a városokat semmi sem választja el egymástól. Minden város egy kicsi Tokió akar lenni. Mégis éreztem az egészben valami varázst, azt hogy ez pontosan micsoda volt, azt igazándiból nem tudom. Talán a klíma, az állandó meleg és pára, a folyton ciripelő kabócák (a nagybátyám azt írta, hogy nem esznek ezek a bogarak embereket, és bár hiszek neki, de azért még egy kicsit bizonytalan vagyok ebben), a sosem ideges emberek, a bárok és éttermek sokfélesége, a természet szeretete, a kendó edzések minden nap. Ez mind – mind igaz Japánra, azt hiszem ettől szép az egész.

Séta és városnézés minden nap, este edzés és utána vacsora sörrel, beszélgetés érdekes emberekkel, csodálatos volt!

Azon nagyon meglepődtem, hogy odakint az utcák felett a kandelábereken millió fajta kábel fut. Egészen érdekes, mert a szélesebb utcán nagyon sok féle kábel. A magyarázatát ennek sem tudom, talán a gyakori földrengések miatt nem vezetik őket a fölc alatt. De hogy a helyi szakik honnan tudják, hogy melyik kábel mire jó, erről fogalmam sincs.

Kábelek az utak mentén mindenhol.

Már az első nap észrevettem, hogy van egy kilátó a Numazu melletti egyik hegyen. A térképeket egész jól olvasom, így hát vettem egyet, és az egyik délelőtt felmentem a kilátóba.

Ezt most így nagyon egyszerűnek tűnik, de a valóságban egy csöppet bonyolultabbra sikerült. Egyrészt a térkép megvétele is érdekes volt, mert azt még csak – csak kinyögtem a boltban angolul, hogy én egy Numazu térképet szeretnék, de azt már nehezen értettem, amit a hölgy Japánul próbált mondani, mármint hogy nekik csak Japán nyelvű térképük van. Egyébként az angol nyelv ismerete sokat segít, bár egy ilyen Japán méretekben viszonylag kisebb városban, már nem árt ha az ember esetleg tud Japánul is. A mutogatás azonban nemzetközi, ezen a nyelven tulajdonképpen bármit meg lehet magyarázni… Hirtelen eszembe jutott még két ilyen nemzetközi dolog: a kendó és a sör (érdekes módon ebben minden kendós egyetért! :-)).

A térkép megvételekor döbbentem rá egy nagyon fontos ismeretre Japánnal kapcsolatban: nincsenek az utcasarkokon utcanév táblák, és nincsenek a házakon házszámok! Ez azért így elég brutálisnak hangzik nem? Hogy a logisztikai feladatokat hogyan oldják meg, arról fogalmam sincs. Azt később tudtam csak meg, hogy a postás, a postacímből tudja a várost, a kerületet és a háztömb számát. A többi a tapasztalatára van bízva. Abe mester mesélte, amikor erről már itthon megkérdeztem őt is, hogy a legutóbb amikor Japánban járt akart venni egy mobilt magának. Tudta hogy melyik háztömbben van az üzlet, de a tömbben egész egyszerűen nem találta meg az üzletet. Rengeteg üzlet volt, és egy – egy ilyen háztömbben nagyon sok kis utca található befelé, ami esetleg további csöpp utcákba torkollik. Így egy nyilvános fülkéből kellett felhívnia a céget ahol a mobilt akarta venni, hogy ugyan meséljék már el, merre találhatóak a háztömbön belül pontosan…

Egyébként az Európából származó mobilokat jelenleg nem lehet használni Japánban. Ennek igen egyszerű az oka: odakint 3 gigaherzen működnek ezek a szolgáltatások, nálunk ez 1800 vagy 1900 megaherzen. Kész, punktum. Ha odakinn bekapcsolod a mobilod, mint ahogy én is megpróbáltam, akkor nem találsz hozzá szolgáltatót. Állítólag most már lehet kapni valami új kütyüt ami tudja még ezt is, de hogy  ezt melyik magyar szolgáltatónál lehet beszerezni, azt ne kérdezzétek. Van még két megoldás a hazafele történő kommunikációra: lehet a reptéren bérelni telefont (az ára elég borsos), illetve az Internet olyan elterjedt, hogy szinte mindenütt van végpont, és találhatók Internet kávéházak is. De ha már a technikánál vagyunk még egy apróság. Ezt is a saját bőrömön tapasztaltam meg: Japánban 110 volt feszültséggel üzemel a villanyhálózat, úgy mint Amerikában, így az elektromos „kütyüidet” csak akkor érdemes kivinned magaddal, ha van hozzájuk olyan töltőd, ami 110 voltról képes üzemelni. Még jó, hogy az elemtöltőmet és a villanyborotvámat nem utaztattam meg…

Numazu a kilátóból.

Hát ilyen Numazu felülről, remélem találkozunk mégegyszer élőben is. A képen látható két torony között, a folyó túloldalán laktam, a belvárosban egy kis utcában (még egyszer köszönet ezért Kamae szannak).

Séta közben többször meg kellett állnom, annyira lihegtem, nem szoktam meg olyan gyorsan a párás levegőt és a meredek utat felfele. Kétszer is volt, hogy idősebb (legalább 60 éves) emberek száguldottak el mellettem, felfelé a kilátó felé, nyilván siettek valamiért. De azért rám köszönni és mosolyogni nem felejtettek el sose :-) Hát ez is Japán, az emberek barátságosak és mosolygósak…

Visszafelé láttam egy gyönyörű kis gyíkot, amely nyilván szintén nagyon szenvedett a párától...

Kékfarkú gyík.

A következő napok valamelyikén délelőtt megnéztem két szép templomot, érdekes, hogy milyen sok van belőlük Japánban. Így utólag belegondolva egyébiránt nyilván nem vagyok egészen normális, mert iszonyat meleg volt aznap, szinte senki se volt az utcákon és természetesen úgy 11 óra körül tudtam csak elindulni, mert általában az időátállás miatt addig aludtam. Szörnyen tűzött a nap, erre tisztán emléxem. Útközben kétszer is vételeztem hideg teát a sarki automatából. A zöld teának egészen fanyar, de nagyon hűsítő íze van. Az egyik kirakat amelynél megálltam, egy késeket és ollókat árusító üzleté volt.

Szamuráj kardok.

Szamuráj páncél.

A hosszabb kard ára egymillió kétszázezer yen. Ezt kettővel kell megszorozni, ha forintban vagyunk az árára kíváncsiak. Ez egy kiskategóriás gépkocsi ára… Nem olcsó mulatság, de a főnök azt mondta, hogy ez valójában csak az alsó árkategória ezen a piacon. Az igazi kardok innentől kezdődnek, felső határ az árban pedig nincs. A kirakat másik felében pedig egy eredeti szamuráj páncél volt kiállítva. Hát így nézhettek ki a busi harcosok a csatába vonuláskor.

Az alábbi képek a szerintem legszebb Numazui buddhista templomban készültek. A templom és a természet kapcsolata egészen lenyűgöző volt. Az épületek az ódon építészet remekei, közel az óceán, a kert tökéletes, a csöpp halastó az edényekből csordogáló vízzel annyira megnyugtató volt, hogy szívem szerint leültem volna és csak nézelődöm, gyönyörködöm, hallgatom a fákon a kabócák ciripelését. Nyugalom és lágyság mindenütt, még most is jó belegondolnom, de sajnos mennem kellett tovább…

Szeged, 2004. október 14.

Tomi