Az első hét végére már nagyon elfáradtam, ráadásul a második edzésen beütöttem a jobb sarkamat. Sajnos ez volt a lehető legrosszabb dolog ami odakint történhetett velem. Buta sérülés, nagyon akartam „csinálni a kendót”, erre vétettem egy hülye hibát. Ez a fájdalom végigkísért a kinttartózkodásom alatt. Érdekes dolog ez, a végére megtanultam vele együtt élni. Ami a legnagyobb gond volt, az hogy a sérülés után már nem mertem olyan módon vívni ahogy megszoktam. Tudtam, hogy bármelyik fumikomi technikánál amit nem elég óvatosan csinálok, még jobban beüthetem. Ez egyébként be is következett többször, de valahogy mindig feljavítottam magam napközben annyira, hogy este el tudtam menni edzésre. Nagyon kellett végig koncentrálnom az edzéseken a sarkamra is, és ez teljesen egyértelműen átalakította a kendómat, mégnagyobb odafigyelést kívánt tőlem. A Voltaren kenőcs és fájdalomcsillapító mellesleg nagy találmány, erős mint a franc, és hosszan tart, de használni mindenki csak akkor használja, ha az orvosával előtte egyeztetett róla. Én vittem magammal bőven, mert egyéb nyavajáim kiújulásától is féltem. Szóval innentől kezdve így nézett ki az életem: napközben pihi - séta, kevés kaja, lábkenegetés, este edzés (sarokra figyelni végig), utána pedig buliiiiiiiiiiiiiiiiiiiii :-)!

Kutyaevés közben (az asztalnál ülők testméreteit tessék jól megfigyelni :-)).

Az egyik legjobb vacsora és sörözés amin voltunk az a helyi koreai étteremben történt. Mint már korábban is írtam, úgy mentem ki, hogy mindent megkóstolok amit adnak. Ezért a főnök elkezdett húzni, hogy akkor ma este kutyát eszünk, az egyik helyi nagyon felkapott koreai étteremben (Koreában a kutyahúst nagyon kedvelik, és ínyencségnek tartják). Rögtön poénra vettem a dolgot, bár azért titkon be voltam „carva”, hogy most tényleg kutyahúst fogok enni? Az este nagyon jó hangulatban telt el. Sakuraj szan mellett sem lehet nagyon nyugodtan ücsörögni, mert állandóan ficánkolt meg poénkodott. Nagyon szereti a kendót, a sört és a japán lányokat. :-) Az étteremnek igazán speciális konyhája volt, ugyanis az ételeket önmagunknak süthettük meg. A dolog úgy történt, hogy az asztal közepén lévő kerek üstbe előre hevített faszénszerű anyagot hoztak, ami fölé egy rácsot tettek. Innentől kezdve, csak hozták sorban a nyers, különlegesen befűszerezett húsokat (kutya nem volt köztük!) és zöldségeket, amiket ki – ki kedve szerint sütögethetett a rácson. Mindeközben természetesen folyamatosan sört ittunk, dehát mégiscsak kendósok volnánk vagy mifene. Az este egész kiváló hangulatban telt el, nagyon jól éreztem magam. A pálcikával történő evést és húsforgatást nagyon gyorsan meg lehet szokni, nem olyan vészes, mint kívülről gondolnánk. Ez is hozzáállás kérdése, mert szinte minden étteremben hoztak volna villát és kést is ha kérem, de nem kértem.

Az első hét legvégén (vasárnap) Sizuoka városba mentünk megyei iaido versenyre (Japán ugyanúgy megyékre van osztva mint Magyarország). Én ezt korábban nem tudtam, hogy versenyt is rendeznek a kardrántásból. Igazából lehet, hogy egy nálam szakavatottabb iaidos sokat profitálhatott volna ebből a napból szakmailag, de hála Istennek ez a lehetőség nekem jutott. Némi rálátásom van a dologra, és a nap eseményei egész egyszerűen lenyűgöztek és megbabonáztak. De nem akarok nagyon a dolgok elé vágni, úgyhogy haladjunk sorban. Ezt a képet út közben készítettem.

Jól lehet a képen látni, hogy Japánban nagyon sűrű pára van mindenütt. A képen elöl lévő hegyek nem azért vannak ködben, mert messze vannak, hanem azért mert ilyen nedves a levegő. Ettől lehet folyamatosan izzadni. A legelöl lévő villanyoszlopnak a tetején egy madár pihent éppen amikor fotóztam. (Ezek azok az apróságok amiket az ember már csak itthon vesz észre, de amikor ennek kapcsán visszagondol az egészre, akkor valami nagyon nagy melegség tölti el a szívét.)

A dojo ahova mentünk Sizuoka határában található, egy hegy lábánál. Tulajdonképpen egy hatalmas sintó templom melletti gyakorlóteremben volt a verseny, a hatalmas fák, csivitelő madarak, zizegő bogarak és a halastóban fickándozó halak társaságában. Költői volt, misztikus és mesés.

Neked kedves olvasó talán már kicsit unalmas, hogy állandóan azt írom azokról a dolgokról amiket odakint láthattam, hogy csodálatos, meg nagyon szép, költői stb... De hidd el, hogy Japánban nap mint nap megéltem magát a csodát. Minden este kivétel nélkül úgy feküdtem le, hogy ezért megint érdemes volt kijönni, energiát, időt, fáradtságot és pénzt ölni mindenbe. Próbáltam mindent elraktározni magamban, mert éreztem, hogy a pillanat élménye megismételhetetlen, most kell eltenni belülre. Érdekes dolog ez, talán így utólag elmélkedve ezért nem is éltem át akkor ott azt a katartikus élményt ami itthon gyakran elfog ha visszagondolok Japánra. Folyamatosan a csúcson kellett tartanom magam, teljes koncentrációval és figyeléssel, nem tehettem meg hogy elengedjem magam és csak a megismételhetetlenre gondoljak. Nagyon vágyok vissza...

A mesterek bemutatják az iaido gyakorlatokat.

Maga a dojo akkora volt mint egy futballpálya, az jutott egyből eszembe, hogy ha itt kellene kakarigeikoznom esetleg egy kirikaeshit csinálnom a terem hosszában akkor valószínűleg kampec volna nekem. Ugyanakkor egyből feltűnt az a látvány is, hogy csodaszép ha egy gyakorlatot egyszerre sokan csinálhatnak egymás mellett, nagyon látványos is tud ez lenni. 

A versenyre a megye minden iaido klubjából eljöttek, körülbelül 50-70 versenyző volt (!). A dolog úgy zajlott, hogy fokozat szerinti kategóriákra osztották a versenyzőket (hiába no, ha sok van, akkor többszintű versenyt is lehet csinálni), 1 dan alatti kategória, 1 danosok, 2 danosok, stb. egészen 6. danosokig. Utána kijelölték azt, hogy melyik kategóriában milyen katákat kell kötelezően bemutatni, mindegyikben 3-at ha jól emléxem. A dolog érdekessége volt az is, hogy voltak szabadon választott kata lehetőségek is, így talán összesen 5 kata bemutatását kellett megtenni. Láttam olyan iaido katákat is amit addig még sohasem! Volt egy nagyon szimpatikus, vékony, idősebb 6 danos mester, aki egy számomra nagyon különleges dolgot csinált, az egyik szabadon választott katában felugrott a levegőbe és úgy vágott. Egészen hihetetlen volt maga a mozdulatsor. Persze mire kapcsoltam volna, hogy ezt most lefotózom addigra már vége volt, és ugyan többször is megismételte ahogy haladt előre a versenyben az ellenfelekkel szemben, de sajna mindig lemaradtam róla. Láttam az itt csak „kopogósnak” becézett katát is többször.

Kamae szan koncentrálás közben.

Nagyon sok női versenyző is volt, de nekik az iaidoban nem rendeznek külön versenyeket. A versenyzők párosával jöttek fel a pástra, egymás mellé mindig kettő az azonos kategóriából. Egyenes kieséses rendszerben zajlott az egész. A két pást előtt három magas fokozatú bíró ült piros és fehér zászlóval a kezükben. A versenyzők egymás mellett két négyzetben bemutatták egyszerre a gyakorlataikat a főbíró kiáltására, majd utána a bírók felemelték valamelyik zászlót. Amelyiknek legalább kettő zászló emelkedett fel, az nyert, a másik kiesett és csomagolhatott. A főbíró ugyanazokat a vezényszavakat használta mint a kendóban.

Szerintem a főnök nagyon szépen szerepelt. Sajnos csak a második lett, a döntőben kikapott az egyik klubtársától. Összesen négyszer kellett neki bemutatni a gyakorlatokat és számomra is láthatóan egyre jobban és nagyobb lelki békében csinálta őket. Remélem Kamae szan hogyha olvasod ezt a cikket, akkor nem haragszol meg rám emiatt, de szeretnék elmesélni még egy dolgot, a tanulsága miatt. Nagyon sokszor mondjuk a vizsgázóknak, akik a kendó katákat gyakorolnak, hogy ha elrontod akkor sincs megállás, hanem csináld tovább, mert egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy bárki más látta a hibát, másrészt az egésznek valószínűleg az összhatását fogják nézni, és nem azt az egy hibát. Nos a főnök rontott az egyiknél, a kard eltételét elvétette, de azonnal javított és csinálta tovább. Utólag mesélte, hogy azthitte közben, hogy itt van vége a mai napnak, de a végén mégis őt hirdették ki győztesnek 2-1 arányban. Hogy mindez miért történt? Az biztos hogy a bírók látták, mert egyrészt ők profik és ott ültek velük szemben néhány méterre, másrészt a főnök pontosan azt csinálta amit ilyenkor tenni kell és ez a lényeg. Hatalmas lelki nyugalommal folytatta tovább, miután korrigálta a hibát. Végig éreztem benne a tüzet, a koncentrációt, a békét és megnyugvást, azt hogy abszolút felülemelkedett mindenen gyakorlás közben. Hát ezért nyerte azt a mérkőzést meg, ez ilyen egyszerű és ugyanakkor rettentően nehéz is. Elnézést tőle mégegyszer, de érdemes megnézni az előző képen az arcát is, tükröződik rajta minden amit az igazi kardforgatók gondolhattak harc közben: „Egy vagyok a kardommal, felkészültem a halálra, itt és most el kell döntenünk, hogy melyikünk tanult többet a kardforgatás művészetéről, az útról amin végig akarunk menni...”

Már megint a vicsorgó sárkány (apám azt mondta, hogy ez nem oroszlán, azt hiszem neki van igaza :-)).

És természetesen az örök társa, a zártszájú.

Az elődöntők előtt itt is tartottak szünetet. Ekkor volt alkalmam kimenni és megnézni a sintó templomot. Feltehetőleg valami ünnepre készültek, mert a sárkányok után egészen a templom épületig ki volt lampionozva a terület. Ez is észveszejtő, mert számításaim szerint több ezer lampion is lehetett ott.

A templom, az íves tetővel.

A templomban szertartást tartottak éppen. Pontosan nem tudom, hogy mit és a főnököt sem volt alkalmam megkérdezni, de valami zöldet adtak át a végén a néhány résztvevőnek. Talán valami faág lehetett, lehet hogy valami megtisztulási szertartás volt, vagy hasonló.

Volt még egy érdekesség ami engem nem is kicsit meglepett. A templom és a dojo között a fák árnyékában volt egy szoborcsoport.

A békéért kiáltó szobrok.

Ha jól megnézed kedves olvasó a róluk készült képet, akkor arra gondolhatsz te is egy idő után ami nekem jutott közben eszembe. Nem akarok butaságot mondani, de ez a szobor szerintem a II. világháború végén bekövetkezett atomtámadás áldozatainak állít emléket. Az elöl lévő alakok mögötti ugyanolyan sziluettek vannak mint ők maguk, ami ugye az erős fényhatás miatt a falon megjelenő árnyékot szimbolizálja, továbbá az egyik alak egy olajfaágat tart a kezében, ami ugye a béke szimbóluma. Az elől lévő nő kezében, a furcsán tartott csecsemő. Azt hiszem igazam lehet és ez egy emlékmű az áldozatoknak. Döbbenetes és ugyanakkor mélyen érthető is. A japán emberek tudatában, nyilván legbelül ott él a dolog ami megtörtént velük. És feltehetőleg nem akarják elfeledni, de örökre békét akarnak a lelkükben. Ezért kell, hogy megférjenek egymás mellett a vallás, a sport és az emlékek. Ezért érthető számomra, hogy a tradicionális épület tőszomszédságában, benn a fák között egy ilyen modern szoborcsoportot építettek. Nekem ezek a dolgok elképesztők, és ugyanakkor teljesen emberiek...

A kategóriák nyertesei.

A numazui csapat nagyon jól szerepelt egyébként a versenyen. Gratulálok mindannyiuknak így utólag is! A 7 elhozható serlegből, 3-at hazavittek. Nagyon szép teljesítmény volt, ráadásul a főnök révén még második helyük is volt. A hosszú nap után kicsit fáradtan mentünk hazafelé, de lámcsak milynek a kendósok és iaidósok, még Sizuokában tisztáztuk, hogy otthon megünnepeljük a sikert :-)

A boldog versenyzők, az ünnepi partin.

Mellesleg, záró gondolatként még egy apróság. A japánok nem nagyon bírják igazából az alkoholt. Viszonylag gyorsan kidőlnek a sorból, vagy csak mi szoktuk meg nagyon az erős szeszeket. Ezt nem tudom eldönteni, de tény hogy jobban megviselte őket mint engem. Viszont mulatni és jókedvűnek lenni azt nagyon tudnak, ebben verhetetlennek tűnnek, ilyenkor mutatják meg azt hiszem az igazi énjüket. Én nagyon megszerettem őket, a vidámságukat...

Szeged, 2004. november 2.

Tomi