Nos a búcsú őszintén megmondom nagyon nehéz volt, 10 feledhetetlen napot töltöttem el Numazuban, Kamae szan (a főnök) és a numazui kendósok vendégeként. Rossz volt onnan eljönni�

Egy csodaszép, árnyékot adó fa.

 Fizikálisan éreztem, hogy jól felkészültem az előttem álló nem kis feladatra, a kitamotói edzőtáborra, problémát egyedül a fájó sarkam jelentett, de mint már említettem, ezzel együtt lehet élni, és ha kicsit óvatosabban, de együtt lehet kendózni is. A meleg már nem jelentett akkora próbatételt, ezt megszokni teljesen sosem tudnám, de már voltak technikáim, amivel lehetett csökkenteni a forróság következményeit. Lélekben szintén erősen tartottam magam, bár őszintén megvallom, ekkor már nagyon hiányzott a családom. Hála Istennek egyébként naponta tudtunk röviden beszélgetni, és ez mindig megnyugvást okozott. Ugyanakkor szorongást éreztem magamban ismét, az új helyzet eljövetele miatti feszültséget.

 Utólag nagyon érdekes arra is visszagondolni, hogy mennyire próbáltam magam fegyelmezni minden nap odakint. Soha nem tudtam annyira elereszteni magam, mint itthon, mindig minden információt, képet, megjegyzést, mozdulatot próbáltam magamba szívni mélyen, tudván azt, hogy ezek később esetleg meghatározóak lehetnek a további úton számomra, az itthoni életemben. Nem engedtem, nem engedhettem meg magamnak a pihenőt. Nyilván nem véletlen az sem, hogy belekezdtem kicsit önmagam számára is ebbe a végtelen történetbe, a japán utiélményeim leírásába. Félek attól, hogy ezeket a kincseket, az ott begyűjtött gondolatokat, tapasztalatokat és érzéseket elvesztem, és talán ezért kellenek a fényképek és az élménybeszámolók, hogy valahonnan a háttérből újra és újra elő tudjam őket húzni, el tudjak ismét rajtuk töprengeni�

Keleti csemege: különféle fűszerekkel megszórt rizsgombócok.

Bele kell csomagolni az algalevélbe és úgy megenni.

Kicsit szomorkásan ülök már, mert holnap mennem kell.

 Az utolsó edzés Numazuban nagyon jól esett. Kivételesen vívtam két négy danos fiatal sráccal is, próbáltam náluk megvalósítani azokat a dolgokat, amit a 10 edzés alatt megtanultam. A végén röviden megköszöntem azt, hogy vendégül láttak, és elnézést kértem az esetleg általam okozott kék és zöld foltokért. Ezen jót mosolyogtak. Edzés után abba a bárba mentünk el hármasban a főnökkel és Mika szannal, ahol az első este is voltunk. Jó kedvűnek kellett volna lennem, viszont sajnos engem ekkor már nagyon nyomasztott a másnapi indulás.

 Korán reggel kellett kelnem, mert Kitamotóba vonattal elég sokáig tartott az út. Keresztülutaztam Tokión, átszálltam Uenoban és kora délután megérkeztem. A japán közlekedésről, még talán annyit, hogy az autók a bal oldalon közlekednek, és a kormányuk a jobb oldalon van, mint Angliában. Viszont ami az itteni közlekedést különlegessé teszi, hogy az autók mindenféle elektronikai kütyükkel vannak felszerelve. A nagy többség automata váltós, és légkondicionálós és általában van bennük egy műholdas nyomkövető rendszer ami egy térképen folyamatosan mutatja, hogy éppen merre jársz, tájékoztat a forgalomról, elterelésekről, időjárásról stb. Azért ez így nem hangzik rosszul ugye! Mondjuk a japán nyelvet nem értő európai turistának ez mit sem ér, mert természetesen minden japánul van kiírva� Azt hogy útközben iszonyat forróság volt, azt már nem is említem, de szerencsémre a japán vonatokban is van légkondi, így ki lehetett bírni valahogy.

 Kitamotó egy kisváros, nem messze Tokiótól, attól kissé északkeletre. Útközben megismerkedtem egy későbbi szobatársammal. Amikor leszálltunk az állomáson, gondoltam megcsillantom neki a tájékozódási képességemet (egy három danos mégiscsak iszonyat profi), természetesen el is tévedtünk. :-) Ez igazából csak azért volt gáz, mert a hátamon cipeltem vagy 40 kilónyi ruhát és felszerelést, miközben tűzött a nap.

 A sportcentrum, ahova végülis megérkeztünk, egy igényes kollégium jellegű négyszintes épületből, és egy nagy tornacsarnokból állt. Mindkettő légkondicionált, bár a dojoban, pusztán a szoktatás miatt ezt nem mindig kapcsolták be. Egyébként nem is volt rá mindig szükség, mert a megérkezés utáni első három napon gyakran esett az eső, és végig borús volt az idő. Ez azt jelenti leginkább, hogy szinte 100 százalékos páratartalomban küzdöttünk. A szállásunkról még annyit, hogy nyolcan laktunk egy szobában, fekhely gyanánt a földre terített puha takaró szolgált. Az épületben szintenként egy női és férfi wc és mosdó, továbbá a földszinten egy nagy tusoló és fürdő (két meleg és hidegvizes medencével) van. A legfelső szinten egy nagy konferencia terem található, a 2. és 3. szinten vannak a szobák, az elsőn pedig az étterem és konyha.

 A tábor egésze alatt, elég szigorúan fogtak minket szabályokkal. A szálláson utcai cipőben nem lehetett közlekedni, ronda barna és kicsi, műanyag papucsokat kellett használnunk (nekem szólt előre a Tibi hogy ez így lesz, úgyhogy vittem magammal sajátot, ezt ajánlom mindenkinek, bár nagyon morcosan néztek rám, amikor azt meglátták hogy különcködöm). Esténként kapuzárás (10 órakor), azután csak külön engedéllyel lehetett kint tartózkodni. A szobatársaidat nem te választod meg, előre be vagy osztva a szobádba. Direkt úgy csinálják, hogy azonos nemzetbéli nem kerülhessen össze egy honfitársával sem. A napi programot kitöltik az edzések és étkezések, a fennmaradó idő kicsit kötetlenebb, de előre leszervezett programokkal van ellátva (bogu javítás, teaszertartás, felszerelés vásárlás, stb.).

 A napi programunk általában a következőképpen volt összeállítva:

 Reggeli edzés nagyon korán: egy óra kihon.

 Reggeli.

 Délelőtti két órás edzés: kendó kata és alaptechnikák gyakorlása.

 Ebéd.

 Rövid pihenő.

 Délutáni három órás edzés: bíráskodás gyakorlás, technikák gyakorlása, geiko.

 Vacsora.

 Bogu javítás, vagy egyéb program.

A pazar �welcome party�.

A party közben szóltak a dobok, próbáltak bennünket ráhangolni a tábor ritmusára.

A szobatársaim, a becenevükön melyet a hét elején adtunk magunknak:

 állós sor: Szingapúr sensei, Mladan sensei (Szerbia és Montenegró), Tajvan sensei, Macao sensei, Kanada sensei

 térdelő sor: Panama sensei, jómagam (Hungary sensei), England sensei

 Talán kicsit furcsának tűnhet, hogy leszenszejeztük egymást, de ezen az ötleten (mely egy viccnek indult) az első alkalommal úgy elkezdtünk röhögni, hogy aztán már nem bírtuk abbahagyni. Szerintem ki is vívtuk magunknak a �legvidámabb barakk� kitüntető címet. Szobatársaim nagyon érdekes és jó humorú emberek voltak, kivételt talán csak kanadai barátom képezett ez alól.

 Mindenképpen ide kívánkozik a következő történet. Az első este még nem nagyon találtuk egymással a hangot. Én mászkáltam egy darabig az elvitt liter pálinkámmal a kezemben a folyosón, de nem találtam senkit akibe bele lehetett volna tukmálni egy féldecit a megérkezés emlékére. Nyilván mindenkiben feszült a várakozás az elkövetkező hét miatt, és úgy érezték eleget lazítottak a welcome partyn elfogyasztott néhány sörrel. Így aztán nem túl jókedvűen feküdtem le aludni aznap este, nem találtam a helyem, �Hol van ez a numazui pazar hangulatú beszélgetésekhez és estékhez képest?!� gondoltam. Reggelre viszont minden megváltozott. Történt ugyanis, hogy éjszaka arra ébredtem, hogy valami szörnyű zaj van. Egy ideig eltartott mire eszemhez tértem és elkezdtem fülelni, hogy mi a fészkes fene ez. Felültem és hát láttam, hogy a mellettem fekvő Panama sensei csikorgatja a fogát. Namost ezt nem olyan lagymatagon tette, hanem úgy mintha legalábbis tesztelné közben azt, hogy az összepréselés közbeni csikorgatást meddig bírják elviselni az álkapcsai, mikor törnek darabokra. Nagyon hangos volt, ahogy füleltem láttam, hogy a szemben lévő sorból is többen felébredtek és felültek a csikorgásra. Mindez azonban semmi sem volt ahhoz képest ami ezután történt. Én hátat fordítottam neki és kezemet lazán a fülemre tettem, hogy legalább csillapítsam a decibelek hatását. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban ekkor Panama sensei elkezdte hangosan azt morogni, hogy �Come on Baby!�. Na amikor ezt megértettem, egyből visszafordultam, hogy szemből várjam az akciót. :-) Gondoltam nem vicc a dolog, ki tudja milyen emberfia ez a Panama sensei, hátha náluk így szokták, hogy este megkívánják az azonos neműek is egymást� Reggel mikor felkeltem és körülnéztem, többen vigyorogtak mint a tejbetök. Panama még aludt, és mi gyorsan megtárgyaltuk az éjszaka történéseit. Akkorát nevettünk ezen, hogy a társaságunk hangulata pillanatok alatt feljavult, innentől nagyon nagy barátságban voltunk, áthágtunk minden köztünk lévő nyelvi és magatartásbeli korlátot, hála Panama sensei alvási szokásainak�

 A japán gasztronómia csúcsa.

 Panama sensei.

 Egy amerikai kendós lány, a japán tolmács lány és egy kóreai kendós, aki tagja volt a kóreai csapatnak amely néhány éve majdnem megnyerte a csapatvilágbajnokságot a Japánok előtt.

 Megjegyzem Panama sensei nagyon rendes és jó humorú ember, örülök, hogy megismerhettem őt. Az ő életkorában szerintem nem kis teljesítmény, amit produkált. Sokat mesélt magáról és az országról ahol lakik. Panamának nincsen saját nyelve, az emberek mindenféle nyelven, egy nagy nemzeti katyvalékon beszélnek. Ő saját bevallása szerint tudott angolul, spanyolul, franciául és egy kicsit kínaiul, és otthon hol ezen, hol azon szólal meg. Azt mesélte, hogy egy kendó klubjuk van Panamában, aminek ő az elnöke. Vannak gyerekei és már unokái is.

 A reggelik ebédek és vacsorák minőségét nem tudom felsőfoknál tovább fokozni. Egész egyszerűen fenomenális volt. A japán konyha kicsit sem hasonlít a magyarra, mindenből csak egy keveset adtak, viszont nagyon sokféle kaja van, és a tálalás csodálatos, az ízek pedig egész különlegesek. Jó példa erre a felső kép. Minden táborlakó ilyen sokféle vacsorát, reggelit és ebédet kapott minden nap. Talán ezzel kapcsolatban a legszebb emlékem, amikor az asztalunkra egy porcelánedényt tettek, ezt alulról melegítette mindenki egy kis bunzenégő szerű lánggal, saját magának. Amikor elaludt a láng, akkor volt kész az ennivaló, közben meg lehetett néha nézni és keverni a sűrű levest ami az edényben rotyogott. De az a látvány, hogy ötven valahány ember melegítgeti a saját vacsoráját, az gyönyörű volt. Arról nem beszélve, hogy abban a levesben emlékeim szerint mindenféle zöldség volt (káposzta és a gomba biztosan), továbbá haldarabok, és egy tojás egészben. Szuper!

 Nagyon sok kendós baráttal ismerkedtem meg a táborban. Sokféle kendót megtapasztalhattam, ez egész biztosan sokat használt nekem�

Szeged, 2004. december 22.

Tomi